Számos példa mutatja, hogy a bullying jelensége feszegeti a társadalmi nemi sztereotípiákat. A bullying nagyon gyakori áldozatai éppen azok, akiknél kiskamasz korban nem alalkulnak ki a másodlagos nemi jellegek a viselkedésnek megfelelően, vagy akiknél a pszichológiai nem, a gender és a biológiai nem jelentős inkozisztenciát mutat.
Durkheimiánus és/vagy darwinista módon ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az emberi társadalomban nem természetes a két pólusú nemi polarizáció (nő/férfi), és a bullying az egyik társadalmi funkció, ami az emberi faj túlélése érdekében megteremti a transzgendert a ciszgenderrel szemben.
A börtön az egyik tényleges társadalmi terepe a radikális nemi szerepváltásnak, és igen jellemzően kamaszkorban. Számos fogvatartott, aki a börtönben "szituációs" homoszexuálissá válik, domináns vagy szubmisszív szerepkonstrukcióknak engedelmeskedik, de valójában lelki értelemben férfi, vagy még nem teljesen kialakult férfi. A börtönbeli traumatizáció olyan súlyos, hogy a kikerülő dominátorok vagy szubmisszívek egy életen keresztül magukon fogják hordozni a nyomot. Sőt, még a börtönön belül, a szexuális traumatizációt megélő fogvatartottak igen gyakran váltanak szubmisszív szerepből dominánssá. Néhányan azonban örök szubmisszívek maradnak, nem tudnak a "ranglétrán" feljebb kerekedni. Ezek a volt rabok megpróbálnak a kinti társadalomban férfiként élni, azonban szinte biztos, hogy látens transzszexuális személyek lesznek belőlük. Ugyanígy: a dominátorok látens vagy igazi biszexuális személyekként fogják leélni az életüket.
A börtön az ősi társadalom lenyomata: a börtöngengek hasonló törvényszerűségek mentén működnek, mint az ősi hordák. A börtön számos diszfunkciója ellenére túlél, nem szűnik meg. Sőt, a megfigyelésem szerint, olyan társadalmak folytatnak "belátóbb" börtönpolitikát (pl. kevesebb a túlzsúfoltság, kevesebb vagyon elleni bűncselekményt elkövető személy van bent, a börtön jobban a helyi közösségek része stb.), ahol az LGBT személyek jogai is jobban érvényesülnek.
2. Metagender
Amikor a kissé szélsőséges előadásaim során, brutális példákkal illusztrálom, hogy a börtön mennyire gonosz, hogy a börtön a földi élet pokla, akkor fel szokott merülni a kérdés a hallgatóságban, hogy mi lenne jobb a börtön helyett, avagy miért létezik még mindig a börtön, ha tudjuk, hogy mennyire diszfunkcionális?
Tanácstalanul azt szoktam válaszolni, hogy a börtön helyett a társadalom még nem talált ki olyan intézményt, ami a megszűnő börtön esetén betöltené az űrt. Rendre a
Szép új világ című könyvet szoktam példaként felhozni arra, hogy még a boldogság-drog (a 'szóma') sem képes uniformizálni az embereket.
A lentiek értelmezéséhez alkotunk egy fogalmat: a 'metanem'-et:
A hetero- és homoszexuális nemi klasszifikáció, továbbá a cisz- és és transzgender közötti morális különbségtétel is polarizációhoz vezet. A polarizáció meg konfliktushoz. A konfliktusokon keresztül formálódnak a nemi sztereotípiák, és a alakul ki a társadalmi nemi identitás is. Talán létezik egy olyan nem is, ami ezek felett áll, inkább nem polarizált, hanem holisztikus, és ez a metanem. A hipotézisem az, hogy metanem a fegyelmezés és a bullying, azaz végső soron a börtön miatt nem létezik.
A börtön megszűnéséhez, a nemek közötti polarizáció megszűnése is szükséges lenne.
Egyetértve mindazzal, ami az 1-es pontban le van írva, mégis elmondható, hogy idősebb korban, ami mondjuk már túl van a kamaszkoron vagy az ifjúkoron, a nemi szerepek mégiscsak jobban polarizálódnak, és szintén azért, hogy a társadalom túléljen. Lehetséges, hogy ennek az az oka, hogy a ciszgender neműek jobban
legyenek képesek utódok létrehozására és talán a felnevelésükre is. Ez klasszikus gender téma, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a ciszgenderen kívül álló társadalmi szerepű személyekről, akik mondjuk középkorúak. Őket, a többségi társadalom rossz példának állítja be, és 'common people' igykeszik úgy nevelni az utódait, hogy azok megfeleljenek a ciszgender szocializációs normáknak, míg a transzgender neműek deviáns címkét kapnak.
Számos társadalomban lehetséges az aznos neműek házassága vagy élettársi közössége, és arra is van példa, hogy egy ilyen
pár gyermeket fogadhat örökbe. A klónozás technológiájának előrehaladtával szinte biztos, hogy a közeljövőben
egészen érdekes konstrukciók tanúi lehetünk majd. Ha megnézzük, hogy heteroszexuális párok miért adoptálnak gyermeket, akkor az egyik leggyakoribb ok a terméketlenség, azaz az, hogy a párnak "természetes" biológiai módon nem születhet gyermeke, éppen úgy egyébként, mint például az az azonos nemű párok esetében.
A társadalom a deviancia, az igazságszolgáltatás és a
börtönrém intézményén a 'metaneműeket' kiszorítja az utódnevelés intézményéből. Ilyen szempontból azt kell belátnunk, hogy a börtön a társadalmi-nem-kísérleti-laboratórium jellege mellett, a társadalmi nemek sztenderdizálásnak is fontos terepe.
3. Elmúlik a trauma?
Kérdés, hogy bármilyen nemi értelemben homogén környezetben
elszenvedett szexuális trauma elmúlik-e. Néhányan
azt gondolják, hogy az ilyen
traumák gyakran csupán eltévelyedések, és a későbbiek során a nemi identitás egészséges
lesz. Sok probléma van az ilyen gondolkodással. Egyrészt az „eltévelyedés” egy
olyan nagyobb rendszer eleme, aminek leginkább az a sajátossága, hogy
kultúráját átszövi a bullying. A bullying még tágabb környezete (a felügyeletet
végző személyek, és az őket szolgáltató társadalom) pedig a legenyhébb esetben
is csak elnéző, ha nem támogató, és némely radikális esetben kárörvendő.
Másrészt semmiképpen sem etikus azt gondolni, hogy a heteroszexuálistól eltérő
személyiségfejlődés beteg. Én nagyon egyszerűen úgy gondolkodnék inkább, hogy a
boldogságtól eltérő személyiségfejlődéssel van baj. A boldogságba nagyon sok
minden belefér, szerencsére. Aki ezt belátja, annak talán könnyebb az élete.
Zárjuk rövidre: ezek a traumák beavatkozás nélkül nem múlnak
el.
A nem
elmúlásnak viszont van egy nagyon érdekes és hasznos következménye: a
megnövekedett tolerancia.
4. A börtönbeli leszbikus kapcsolatok médiaábrázolása
A leszbikus párkapcsolatok médiabeli ábrázolása éppen olyan leegyszerűsítő, mint mondjuk a Rendőrakadámia c. saga híres-hírhedt
kék-saláta-báros jelenete.
Jenni Millbank remek
cikkében olvastam, hogy a börtönben játszódó leszbikus témájú filmeknek igen sztereotipikus karakterei vannak: a teljesen ártatlan szűz, a megrögzött domináns kemény bűnöző, és a melegszívű, anyáskodó prostituált. Ezekben a filmekben a kemény bűnöző is leszbikus, és teljesen negatív képben ábrázolják. Millbank felhívja a figyelmet arra, hogy a kriminológusok is hajlamosak a leszbikus nőkre bűnözőként tekinteni. Itt megint azzal a folyamattal szembesülünk, hogy a börtönnek milyen vélt és valós hatása van a nemek és a nemi szerepek alakulására. Millbank a cikkében három művet is elemez a
Bad Girls című tévéfilmsorozatot, aminek a középpontjában a (magyar szakzsargonnal élve) alegységvezetőnő és egy fogvatartott nő közötti kapcsolat áll. A
Nights at the Circus egy varázslatos mese, amiben többek között egy csak férjgyilkos nőket fogva tartó szibériai börtönbe látogathatunk. Az
Affinity pedig a XIX. század egyik londoni börtönében (minek neve szintén
Millbank) játszódik, és egy fogvatartott nő és egy látogató közötti női szerelmet mutat be.
Millbank szerint a három mű bepillantást nyújt a heteronormatív gondolkodás mellett elnyomásban létező homonormatív értékekbe, és merőben más szemszögből mutatja be a szerelem és a börtön világát, mint a domináns "fallikus" média.
5. Transgender emberi jogok és a börtön
A tengerentúlon nagy publicitást nyert pár olyan eset, amelyben a börtönbe kerülő transgender nők nem kapták tovább a hormonkezelést, férfi biológiai jegyeik jöttek elő, és ezek és az ezzel kapcsolatos megaláztatás emberfeletti szenvedést okozott nekik. Az egyik kiemelkedően drámai eset
Ashley Diamond története. Ashley még a nemi érés időszakában kezdte el a hormonkezelést, és mindig s nőnek tartotta magát. A börtönben nem jutott hozzá a kezeléshez, és életében először szőrzet nőtt ki az arcán, és a hangja mély lett. Ashley szerint a bebörtönzése halálos ítélettel ér fel. Ehhez annyit lehet hozzáfűzni, hogy Foucault szerint is a nemi identitásunk az egész létünket meghatározó összetevő, aminek az erőszakos megbolygatása akár kínzás is lehet. És miért ne lenne az? A hormonkezelésnek számos olyan testi és lelki következménye van, amihez éppen úgy, vagy még inkább, hozzászokik az egyén, mint az addiktív drogokhoz. A szerről való hirtelen leállás teljes mértékben megváltoztatja az egyén külsejét, megjelenését, magatartását, ugyanakkor szinte biztos, hogy a régi énkép egy ideig megmarad, majd később a vágyak szintjén lesz jelen. Rendkívül kínzó állapot lehet ez, lelki értelemben mondjuk olyan, mint az amputált személyek fantomfájdalma, akiket kifejezetten nagy trauma ért, olyan jelentős, hogy az egész testképük megváltozott.
Másik nagy médiafigyelmet kiváltó, és globális jelentőségű eset
Chelsea Manning esete. Ő a börtönben
kezdte meg a hormonkezelést. Nagy kérdés lehet, hogy a transgender vagy női szelf mekkora szerepet játszott a cselekménye elkövetésében. Érdekes az az álláspont, amely szerint a hormonbeavatkozást pszichoterápiának kell megelőznie. Manninget
nemi szerep diszfóriával diagnosztizálták. Az álláspontot nem alaposan ismerők azt gondolhatnák, hogy egy ilyen vélekedés azzal analóg, ha valakit pszichológusok akarnak lebeszélni arról, hogy homoszexuális legyen. Külön harcolnia kellet azért is, hogy a bírósági iratokban nőként említsék (pl. she vagy her). (NB. Ez vajon mit jelentene a magyar bíróságokon?)
6. Prison gender-lab, enlightenment and kinship (Azért még nem szakítok Foucault-tal!)
Nem kevesebbet állítok, mint hogy a börtönbeli gender laboratóium olyan változást fog hozni (vagy már hozott!) a társadalomban, amit az incesztus tabu (a vérfertőzés tilalma). Claude Lévi-Strauss azt mondta sok tudóstól eltérően, hogy az incesztus tabu az emberi kultúra beindító szikrája. Csak példaként említem meg, hogy Durkeim az incesztus tabunak olyan funkciót adott, mint a menstruciókori tisztátalanság képzetnek, ugyanis itt is a vérrel (kinship) találkozna a megtermékenyítő személy. Freud valami egészen bizarr ötlettel állt elő az incesztus tabu létével kapcsolatban: azt gondolta, hogy a tabu önbüntetésből ered, mert a korai természeti népek fiai megölték az apákat, ezért lelkiisemeretfurdalásuk támadt, és önmagukat korlátozták abban, hogy bármilyen nővel háljanak, akit megkívántak. Bizonyára valamilyen szempontból szimbólikus igazság lehet a két jeles tudós elméletében, de Lévi-Strauss elmélete mégiscsak forradalmibb, hiszen azt állítja, hogy az emberiség
felülírta a korábbi szokásait, kultúrát hozott létre, aminek a lényege és magja a vérfertőzés tilalma,
A vélekedésem szerint a felvilágosodás ugyanilyen kultúra felülírás volt, hiszen a "szabadság, egyenlőség, testvériség" eszméjéből teremtődtek meg olyan vívmányok, mint az emberi jogok, az emancipáció, az állami kötelezettségvállalás, a közigazgatás és ezek részeként maga a börtön is.
A börtön Foucault szerint (röviden) azért jött létre, hogy a kínzás ne legyen nyilvános, sokak szerint pedig azért, hogy a jogállam az élet felett csak korálozottan tudjon rendelkezni.
Mindegy, a börtön mindkét nagyon érdekes godolatvonulat szerint a büntetés funkciójával rendelkezik. A börtönártalmak arra hívják fel a figyelmünket, hogy a börtönnek diszfunkciói is vannak, és - ez sokkal lényegesebb - a börtön diszfunkció egy társadalmi implicit akaratnyilatkozat eredménye.
A börtönben nem él az a nemi szerep repertoár vagy Szivárvány, ami a külvilágban lehetséges. A börtönben a gender szétdaraboltabb. Talán tizenvalahány börtönbeli nemi szerep van a társadalomban felbukkanó jóval többhöz képest. Ezeket remélem, majd később ki tudom fejteni.
A börtönökben mindig is férfi túlsúly volt, ennek a következő meglepő okat is lehet: A nőkkel szemben az implicit társadalmi akaratnyilvánítás a börtönön kívül is működik.
A börtönbeli önkárosítások fő fenomenológiai, de akár genealógiai okának is azt látom, hogy a börtönben erőszakos gender-sztereotíp viselkedéskotroll működik. A börtön egyfajta nemi szerepet kényszerít rá a rabra, amitől a nem-rabok, vagy a kezdő rabok rettegnek, és nem tudják összeegyeztetni a testi-lelki integritásukkal, vagy gyengébbnek tűnő jellegű kifejezéssel élve: az identitásukkal. A nemi szereprepertoár hiányos volta beskatulyázást eredményez a börtönben (miért ne képezné le a börtön a kinti társadalom nemi szerepkontrukcióit is, ha ez egyéb konstruktumokat amúgy leképezi?), és ennek következtében a fogvatartottak krízisbe kerülnek, és a krízisből való kilábalás egyik eszköze az önkárosítás. Magam, szinte minden börtönbeli önkárosítás mögött ezt látom a szintetikus oknak,
A börtönbeli mesterséges nemi szeparáció felületi oka: ne legyenek a nők és a férfiak összezárva a börtönben, hogy ne élhessenek (heteronormatív és ennek következtében heteroszexuális) szexuális életet. A nemi szeparáció egyik mögöttes oka a bosszú. Ezeknél mélyebb (szintetikusabb) ok az, hogy a börtönben lehetőleg boruljon fel a heternormatív vélekedés szülte diszfunkció, és hogy ez a börtönön kívül továbbterjedjen. Ennek az az oka, hogy az emberiség túl sok helyet foglal el a földön, ökológiai szinten kimeríti az élőhelyét, de a szeretetre, az intim együttlétre szüksége van. A megértés - és a harmóniaigény független lehet a heteronormatív szexuális gyönyörtől. Ennek a jelenségnek az egyik mozgatórugója a börtön.
A társadalom egy heteronormatív álcában, hálóban vagy tévképzetben él. Paradox módon a heteronormatvitásban hívő, rendpárti gondolkodás egy olyan terméket hozott létre, ami éppenhogy a heteronormatív kotrollt zúzza szét, ugyanis a börtönben semmiképpen sem konvencionális a szexualitás és a gender.
