A börtönről

Smasszer gondolatok

I.

1. A börtönről nehéz írni. Nekem azt is nehéz lesz tisztázni, hogy hogyan kerültem oda. Sokan azt mondták, hogy a személyiségem teljesen ellentmond annak, hogy a börtönben dolgozom. De talán nem is ez a lényeg. Úgy szeretnék igazat írni a börtönről, hogy senkinek semmilyen jogát ne sértsem meg. Valamint úgy is, hogy a lehető legtisztábban érthető legyen az, amit közölni akarok, azaz úgy kell foglamaznom, hogy ne legyek félreérthető.

2. Nagyon sok brutális dologgal találkoztam a börtönben. Sok rémes bűncselekménnyel, sok emberi tragédiával, és a legmélyebb sajnálatomra, rendkívül sok őri durvasággal. Meg vagyok győződve arról, hogy őri durvaság nélkül nem működne a börtön. Nem is azért, mert a rabokat bent kell tartani a börtönben, hanem azért, mert az őri munkához gyomor kell. Erősebb a meggyőződésem viszont arról, hogy az emberséges bánásmód a börtön hatékonyságának kulcsa. Enélkül pedig a börtön nem hatékony.

3. Az első lényeges gondolatnál tartok: Gondolkodnom kell azon, hogy hogyan voltam képes túlélni a börtönt? Hogyan lehet az, hogy nem lettem alkoholista, nem lettem rasszista, és nem lettem szexista. A börtön közöge leginkább az utóbbi ketőtt nagyon támogatja, ha valaki börtönőrkén dolgozik. A családi hátterem nagyon eltért azokétól, akik a börtönben körülvettek engem. Rendkívül humánus és inkább teoretikus, mintsem praktikus szemléletet kaptam a szüleimtől. Az első lépéseimet is az vezérelte a börtönben, hogy tanuljak és majd pszichológus legyek. Érdeklődtem a rabok iránt. Nagyon érdekelt, hogy miért kerültek oda. Nem fogalmaztam meg magamban semmilyen nézetet erről az okról. Az okokat magamban folyton finomítottam, és jelenleg is finomítom. Ugyanígy gondolkodtam a munkatársaimról, de velük szemben nagyon sokszor hibát követtem el, mert nem sikerült előítélet mentesen vélekednem róluk. Tudományos publikációkra bukkantam, amik pontosan azt írták le, amit én elgondoltam magamban. Ez nagyon hajtott. A tanulást a rengeteg nehézség ellenére nem adtam fel. Az is fontos talán, hogy nagyon ritkán barátkoztam a munkatársaimmal, a szabadidőmet teljesen més személyiségű és mentalitású baráti körben töltöttem. Ők nagyon érdeklődtek a börtön iránt, és így mesélhettem, sztorizhattam, és értő hallgatóságra leltem. Későn alapítottam családot. Soha nem volt a börtön számomra az egyetlen opció, és ennek ellenére soha nem hagytam el. Nem voltam arra kényszerítve, hogy másodállást vállaljak, hogy el tudjam tartani a családomat. Nem is vándoroltam az országban, folyton egy helyben maradtam, és így tudtam három fontos helyen is dolgozni: egy börtönben, egy irányító hivatalban, és egy felsőoktatási intézményben, de változatlanul a büntetés-végrehajtás állományában maradtam. Ezek a munkahelyek abban a városban voltak, ahol élek.

4. Kezdetben jellemző volt rám a retributív gondolkodás. Igaz halványan, és nagyon hamar elmúlt. Mindössze talán másfél évig tartott. De akkoriban is lázadtam a társaim szinte egységes mentalitása ellen; ami összpontosult a rabellenességben, a női nem objektifikációjában, a szerfüggőségben, az önsorsrontásban, a fegyver- és autómániában, a szelsőjobboldali politikai nézetek hangsúlyozásában, az erőszakos testépítésben és így tovább. Ma már másként látom egy picit ezt: mindennek az alfája és omegája a machiavellizmus, amit egy kedves tanítványom "félistenszindrómának" nevezett, A legtöbb munkatársam megszállott volt abban a tekintetben, hogy szervezeten belül magas beosztást szerezzen. Ez a katonai szellemiség lényege. Így működött a börtön sokáig. Aztán más dolgok történtek, amelyek idegenek voltak a börtön alapvető lényegétől. Ezt én tudtam akkor is, tudom most is, és szót emeltem ellene. Mindig szót emeltem ellene.

5. Sokan (pl. Dosztojevszkij, Churchill és Mandela) mondták, hogy a börtön leképezi az adott társadalmat, ahol a börtön létezik. Nagyon érdekes kérdéseket vet fel ez. Például: ha majd nem lesz börtön, akkor milyen lesz a társadalom? Mit fognak gondolni a harmincadik században a börtönökről? (A börtön nem csak az adott társadalmat, hanem a korszellemet is leképezi?) Vajon minden közösség leképezi az adott társadalmat? (Igen...) Vajon az egész társadalmat képezi le a börtön? (A magyar társadalomba Erdély beletartozik? Vagy: vannak az országban területén belül fehér foltok, ahonnan nem kerülnek rabok és őrök a börtönbe? Például a fehérgalléros bűnözők...)
Egyébként van egy olyan sejtésem, hogy fenti kérdések érdekesek és jogosak, de a börtön mégis leképezi az adott társadalmat. Nem vagyok optimista ezért a magyar társadalommal kapcsolatban, és pár éve arra jutottam, hogy ez a társadalom bizony szétesőben van. és önmagát fogja megsemmisíteni. A társadalom halódását bejósolja a börtönvilág. Nem mondom azt, hogy olyan nehéz a helyzet, mint mondjuk a Szovjetunióban volt, de talán azt mondom, hogy a helyzet súlyosabb.

6. A börtön a kábítószer-probléma ütőere és aranyere. Erről sem szabad megfelejtkezni. Amit hazánkban jelenleg látunk, az több, mint aggasztó.

7. Rémes a börtönben úgy lenni, hogy nem csinálok semmit. Én nem tudtam, és a rabok sem tudnak. Egyszer egy olyan helyzetbe kerültem, hogy megtiltották, hogy a körletre menjek. A körlet a magyar börtönvilágban az a  hely, ahol a fogvatartottak zárkái vannak. A parancsnoki folyosón kellett ülnöm egész nap, és várnom kellett. És aztán nem történt semmi. Próbáltam kérdezni, de nem kaptam érdemi választ, hogy mit csináljak. Így hát a második napon is bementem ebben a fura helyzetben, és ültem. A folyosón közben nagyon sok kolléga jött el mellettem, akikkel szót váltottam, és mindenki tudta, hogy milyen nehéz helyzetben vagyok, illetve, hogy mi történt velem. Nem volt annyi eszem (26 éves voltam), hogy ügyvédhez menjek, betegnek jelentsem magam, vagy szabadságot vegyek ki. Olyan volt az egész, mint egy ülősztrájk. A második nap vége felé aztán találkoztam a parancsnok úrral, aki végre döntött, és rendelkezett felettem. A döntés után nem szabadultam fel, hanem ködösnek éreztem az agyamat, és szinte nem tudtam gondolkodni. Hazamentem, és másnap megint visszamentem a börtönbe, oda, ahol gyakorlatilag ellehetetlenítettek. Olyan vádakkal illettek, amiktől levegőt sem kaptam. Egy olyan ember nem állt ki mellettem, akiben a végső bizodalmam volt. Végül aztán megoldódott a dolog, és mindenki úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Sokat gondolkodtam azóta ezen a történeten, és az a legérdekesebb, hogy nem múlik el bennem az értetlenség. Az okokon is gondolkodtam, és rá kellett jönnöm, hogy az egészben én is nagyon hibás voltam, mert egyáltalán nem álltam ki magamért. Nos, a börtönben minden rab nagyon hasonló helyzetben van, és ugyanilyen kérdések foglalkoztatják őket. Erre azon nyomban rájöttem, és gyökeresen máshogy kezdtem állni a fogvatartottakhoz, és nem sokkal ez után pszichológusként dolgoztam abban a börtönben még két és fél hónapig. Azt hiszem, hogy a folyosón eltöltött két nap nélkül nem lettem volna az, aki voltam a börtönben pszichológusként.

8. Fura dolog, de könnyelműség azt hinni, hogy ami a börtönben van, az teljesen független a társadalomtól. Ezt számosan tudományosan is bebizonyították, és ahogy az 5-ös pontban írtam, sok neves személyiség is ezt hangoztatta. Mit jelent ez szimbolikusan? Mi a szimbólum? A szimbólum szerintem egy olyan dolog, ami a jóval többet jelent annál, mint aminek tűnik. Rengeteg szimbólum van, körbevesznek minket a szimbólumok, és azok mentén tájékozódunk a társas világban. Ha az utcán megpillantunk egy fát, máris rengeteg többletinformáció juthat az eszünkbe. A fa szimbolizálja például a lent és a fent közti a kapcsolatot, az alvilág (ösztönök) és a fenti világ (angyalok) közti kapcsolatot. A fának ugyanakkor személyes jelentése is van. Ilyen például a Normafa, amit azért neveznek így, mert egy operaénekesnő a Svábhegyen egy fának énekelt. Állítólag a fa még Mátyás király idejében is élt. Vannak még egyénibb jelentőségű fák, például az a fa, ami Nádas Péter Saját halál című művében szerepel fotókon. De említhetjük az Yggdrasillt is. Mindenkinek van saját fája mondjuk egy városban, ami szimbolikusan az övé, vagy valamilyen személyes élmény fűzi őt a fához. Nyilván egy fához több embert, és az emberek gyakran nem is tudnak egymásról. A börtön is ilyen szimbólum. Mindenkiben benne van. Úgy tűnik számomra, hogy a börtön a földi pokol egyik szimbóluma. Ilyen a pszichiátria is. De itt ennél kevésbé magasztos dolgokról van szó. a börtön mint szimbólum úgy is értelmezhető, mint a társadalom keservének és büntetni akarásának szimbóluma.
Mit jelent a keserv? Mit jelent a büntetni akarás? A keserűség a nyomor, a rossz dolgok összessége, ami történhet velünk az életben. A büntetni akarás pedig a társadalmi össz-felelősségvállalás kinyilvánítása. Nem végrehajtása, hanem kinyilvánítása. Kinyilvánítom, hogy a tolvajokat, a vandálokat, vagy csak az eltérő embereket meg akarom büntetni annak érdekében, hogy én és az utódaim létezhessenek nyugodtan. Az egzisztenciális szorongásból eredő legszörnyűbb rémálom a börtön. A börtön az, ahol mindent szabad. (Pedig egészen más gondolnánk a börtönről!) Kínozni, megalázni, gorombáskodni, ízléstelenkedni és így tovább. Azt lehet tenni, képzeletben legalább, amit kint nem szabad. A börtönbeli agresszióban ott vagyunk mindannyian. Nem csak egyéni motivációk hajtják azt a börtönőrt, aki elver egy rabot a börtönben, hanem a társadalom keserve és büntetni akarása is. A szexuális bűnelkövetők nem azért vannak a rabhierarchia alján, mert a többi rab gyűlöli őket. Nem, korántsem. A szexuális bűnelkövetők olyan tabut sértenek meg, ami ősi bosszútudatot vált ki mindazokból, akik valaha voltak gyerekek és gyerekeik is vannak (tehát szinte mindenkiből - akik legalábbis tudatában vannak ennek a két dolognak). A bosszútudattal való szembesülés óriási mértékű önismeretet kíván, és ezeken az egyéni önismereteken áll vagy bukik maga a társadalom. A börtön leglényegibb lényege ez, tartja a társadalmat. Ez a börtön an sich, ez az, ami leírhatatlan, és ez az amire mégis törekszem.

II.

9. Ferge Zsuzsa mondta egyszer egy nyíregyházi konferencián, hogy a Soá abban különbözik minden más haláltól, hogy az áldozatokat csak azért semmisítették meg, mert ők valamilyen származásúak voltak. Sok olyan katasztrófa történt, ahol szintén a származás döntötte el, hogy ki hal, ki él, de talán ennyire gépiesített és ilyen hosszú ideig működő egy sem volt. Mondhatnánk. Valahogy úgy érzem az enyémnek a világot, ha ezt mondhatom.
A börtönben figyelve, elemezve, amit láttam-hallottam, arra kellett magamban jutnom, hogy néhányan, nem is annyira kevesen úgy érzik, hogy csak és kizárólag azért kerültek a börtönbe, mert cigányok. Ha meghallgattam, és tényleg meg is hallottam, amit mondtak, arra kellett rájönnöm, hogy feltehetőleg igazuk van. Az ilyen kérdések soha nem válaszolhatók meg tárgyilagosan, az a lényeg, hogy mit érzek, és nem az, amit valóban igazolni is tudok. A bizonyítás olyan sok időt és energiát emésztene fel, hogy arra semmilyen szinten nem elég egy élet. Ez a rendszer Magyarországon legalább a hatvanas évektől kezdve így működik. Rettenetes, de tényleg 56 kellett ahhoz, hogy elszabaduljon hazánkban megint a rasszizmus, ami az előtt az antikommunistákra várt, az várt később a cigányokra. Az igazságszolgáltatás gonosz szeme az antikommunistákról a cigányság felé fordult, a nyolcvanas években már explicit módon is, a rendszerváltástól kezdve pedig szó szerint elszabadult a pokol. Semmilyen más közegben nem találkoztam olyan cigányellenességgel, mint a rendvédelmi szerveknél. Egy nagyon magas rangú - mondhatom, barátom - említette nekem egyszer, hogy egy szintén magas rangú rendvédelmis személy az elnöki pulpituson mellé ülve azt a kérdést intézte hozzá, hogy:
- Ti azért ütitek-vágjátok a cigányokat, ugye?
És cinikusan nevetett hozzá. Ha ilyeneket hallok, én is cigány vagyok, engem is megaláztatás ér.
Magyarországon azért nincs jogállam, mert az elnyomott emberek (a cigányok) nem tudnak olyan mozgalmakat indítani, mint Martin Luther King vagy Malcolm X. Látom, hogy szélsőjobbos gondolkondolkodású emberek szeretik Magyarországon Tupacot, a Wu Tang-ot vagy az Onyx-ot, mert az elnyomást a szegénységgel azonosítják, nem az etnikai vagy vallási kisebbség ellen irányuló rasszizmussal. Ez hipokrízis. A forrás a börtön, a rendőrség és más hasonló szervek, köztük a bíróságok is.

10. Egy fogvatartott azt mondta, hogy a szabadulás semmihez sem fogható, nem lehet semmivel sem összehasonlítani, majdnem olyan, mint ha valaki nővel van, és nagyon kellemes neki. Még akkor sem rossz és nyomasztó a szabadulás, ha teljesen reménytelen, mert valakinek például nincs munkája, nincs családja és otthona sincs; a szabadulás akkor is "extázis", mert lehet mozogni. nem mondják meg, hogy mit lehet csinálni, akkor megy az ember oda, ahová akar, amikor akar. Már a szabaduló zárkában lehet érezni, már akkor zsongasz teljesen, a kétely még mindig van, hogy valóban szabadulsz-e, de mégis már alig várod; már túl vagy rajta, majdnem túl, már érzed, már mered érezni, már merheted, már látod, hogy vége, alig bírsz magaddal, elhiszed, és mégsem igazán. Nem akkor jön a szabadulás érzése, amikor a börtön kapuja bezárul mögötted, és hallod a kapu hangját, ahogy becsukódik, és nem is akkor, amikor beleszagolhatsz a levegőbe, vagy amikor az évek hosszú során át beléd kövesedett görcs feloldódik az izmaidban, és nem is akkor, amikor az lépteid során a talpaddal valami mást érzel, nem azokat az örökké ismerős köveket, a tanúköveket, amik mindent elmesélhetnének rólad, és másokról is, és ezért egyformán gyűlölöd és tiszteled őket; nem, nem azokat a köveket érzed, hanem simogatást. A kövek a talpad alatt mintha felemelnének és szállítanának, mintha ezek a kövek szentek lennének, mintha mindenről elfelejtkeztek volna ezek a kövek, és nem emlegetnének semmit sem fel neked, de mégis megértenének, és nem csak a kövek ölelnek így. Minden így ölel, bárhová terjeszted ki az érzékeidet, egyre inkább úgy gondolhatod, hogy minden, de minden úgy tesz veled, mint az első szabad lépés kövei. És amikor rájössz, hogy még a legtávolabbi csillagok is így tesznek, és hogy még ezek a csillagok is bizonyosan mások voltak, mint amikor te bent voltál; nos, akkor jön el a szabadulás.

11. A szabadulás élménye nem tart sokáig, és nem adatik meg a börtönőröknek, csak a raboknak. Minden szolgálatnak vége lesz, és minden szolgálat után vissza kell menni. A szent ünnepek után is vissza kell menni, sőt néha a szent ünnepek alkalmával is bent kell lenni; és érzed, hogy a rabok, akik bent vannak, szipolyozzák belőled a szabadságot, mert éhesek arra a világra, amiben te minden nap megmerítkezel. De ez csak olyan, mint amikor az úszó kidugja a fejét, levegőt vesz, és tovább kell hajtania. Az úszó mondjuk aranyérmet szerez, megtapsolják, ünneplik, sír örömében és büszkeségében, amikor felhúzzák a zászlót és eljátsszák a himnuszt, és mások is örülnek, és mások is büszkék. A börtönőrnek is hajtania kell, csa nem száll ki soha a medencéből. Legalábbis úgy tűnik. Úgy tűnik bizony, és társadalmi elismerést soha nem kap, pedig többet tesz a társadalomért, mint egy olimpikon, legalábbis úgy érzi. Hogy közben hibázik,és rendkívül csúnya dolgokat tesz, az nem csak az ő hibája, hanem azoké is, akik őt odavetették koloncnak a vadak közé.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése