Sanda és Lofem

Sanda és Lofem öregek voltak immár. Múlni készült aggastyán éltük. Huszonéves koruktól kezdve a hitről vitatkoztak, hogy van-e isten, és ha van, miért van, és ha nincs, akkor miért nincsen; és hogy miért kell az embernek az isten, és hogy miért kell az istennek az ember. Körbejártak minden gondolatot, mintha egy templomban szerzetesek lettek volna, éppen úgy, de nem repültek fel az égbe.
Lofem folyton bizonygatta, Sanda folyton tagadta.
Lofem vallotta a bizonyságot, Sanda vallotta a tagadást.
Lofem tagadta a tagadást, Sanda tagadta a bizonyságot.
Sanda az istent az ember teremtményének tartotta, Lofem fordítva.

Ha ilyen ellenkező nézeteket hangoztattak, hogyhogy barátok lettek? És hogy maradtak?
Sanda legjobb barátja Lofem volt, és Lofemé Sanda.
Sanda a gyermekét Lofemről nevezte el, és Lofem hasonlóan.
Ezek után ketten lettek, és osztoztak az egyetlen, örök barátságban.

Egy napon a kis kamrájában Lofem meglátta az istent, simogatott a sugara, hallhatatlanul zengett, és lehetett érezni, hogy mindent, de mindent beleng a valóságossága.

Belőle áradt az, amire azt mondjuk, hogy egyre csak árad, és sehogyan sem hagy minket hinni a halálban.

Lofem gyötrődött, mert meg kellett osztania titkot.
A titok kibontásával viszont Sanda egész gondolatvilágát kellett megcáfolnia.
Ó, szegény, egyetlen barátja!

A valóságosság annyira valóságosság, hogy nem fér el mellette semmilyen erkölcsi igazság.
Önmagából ered, és szakadatlan oda tér vissza.
Nem hagy az útján nyomot, és senki könnyét meg nem issza.

Lofem az istent bemutatta, Sanda meglátta.

Sanda nem jutott szóhoz a boldogságtól, és nem kapott levegőt a megbotránkoztatás miatt.
Nem tudta levenni a szemét minden göcsörtök KISIMÍtódásáról.
Fátyolos tekintettel fordult a barátjához, arca mélységes csalódást sugárzott.

- Ó, mire fel, miért háborogsz? Hiszen látod, tapinthatod ,és nyelheted magadba azt, ami megadatott, a színe előtt állsz, akkor miben csalatkozol? - kérdezte rebegve Lofem.

- Benned, ó, kedves barátom. Benned - felelte Sanda mennydörögve.