Lezárult egy szakasz. Másik megálló jön. Legalábbis az elmebeli megpróbáltatások terén. Az elmúlt két napban két olyan álmom is volt, amelyben egy oszlopot kerülgettem, és az oszlop másik oldalán ott táncikált valaki, nem tudom, hogy ki. Aztán félni kezdtem, és elém állt egy zömök, magas, kopasz férfi. Körszakálla volt, és gondosan nyírt bajsza, erős szőrzete. Azt mondta nekem, hogy elvettem tőle valamit, ami az övé, és adjam vissza. Persze én nem értettem, hogy miről beszélt, hiszen először láttam az életemben. Ma hajnalban ugyanennél az oszlopnál jártam, ami rendesen össze volt firkálva, tehát a kedvemre való volt. Ma is volt valaki az oszlop mögött, de nem tudtam meg, hogy ki, mindig úgy táncolt, hogy ne láthassam meg. Vagy valahogy csak véletlenül kerülgettük egymást, ő is látni akart engem, és elbénáztuk, aztán úgy kellet csinálni, mintha nem is keresnénk egymást. Mintha nem is akarnánk egymástól semmit. Azért kellett úgy csinálni, hogy ne égjünk le egymás előtt.
A társadalom rengeteg ilyen fura szabállyal van megspékelve, és a mindennapi viselkedésünket ezek irányítják. Álmomban is a társadalmi érintkezéseken gondolkodom, de ott a jelenségek teljesen manifesztek, nem pedig szimbolikusak. A manifeszt dolgok azért nem érthetőek, mert nem tudjuk őket felruházni társadalmi jelentésekkel, míg a szimbolikus szabályoknak úgy engedelmeskedünk, ahogy az álmainkban cselekszünk: a tudatunk nagyon alacsony szinten van, szinte nem is létezik.
Ha mások a szimbólumok, vagy a szimbólumoknak körülírt jelentése van, akkor egészen más a helyzet. Ilyen a közlekedés. Ezt magamon a reptereken vettem észre. Az ember csak megy, izgul, és reménykedik abban, hogy nem téved el, és közben úgy tesz, mintha minden rendben lenne, mert nem lehet csak úgy pánikba esni, nem lehet a leterhelt személyzetet folyton kérdezgetni, mert akkor azok mit szólnak hozzá. Igazából minden társas helyzet ilyen. Csak van olyan, amiben rutinosak vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése