Mi történt a hallgatókkal?

A napokban egy hatalmas tudóssal beszélgettem, aki 1972 óta tanít a felsőoktatásban, és több tanszéket alapított.

Megkérdeztem, hogy változtak-e a hallgatók a hosszú évek során. Azt felelte, hogy rengeteget, és egyre nehezebb tanítani. Régebben nagyon jó volt tanítani, mert mindenki figyelt, mindenkit érdekelt a tárgy.

Most meg a hallgatók csak ülnek az órán, nem figyelnek, unottan és fáradtan néznek ki a fejükből. Sőt, még értékelést is készíthetnek a tanáraikról. Ilyen a például a Mark My Professor.

Emlékszem, hogy középiskolában mennyire nem értettem az irodalomtanárt, amikor ideges volt, mert az óráján a kémiadolgozatra írtak puskát (1989). Arra is emlékszem, hogy a diáktársaimat sem értettem, hogy miért a tanórán kell készülni a következő órára. A két kedvenc tanárgyam ugyanis a kémia és az irodalom volt, de nem is emlékszem, hogy lett-e volna olyan tantárgy, ami nem érdekelt (még a tesi sem). Mostanában meg azzal szembesültem, hogy a hallgatók az én órámon próbálnak tanulni a következő óra dolgozatára. Nem is tudtam, hogy milyen cetlit adogatnak egymásnak előttem suttyomban, de a szünetben elmondták. Az a gond, hogy ha egy tanár szigorít, akkor a hallgatók nagyon készülni kezdenek az óráira, de nem délután és este, hanem az előtte való órán, ha hagyjuk. Miért ne hagytam volna? Ezek szerint nem volt olyan lebilincselő az előadásom.

Azt hiszem, hogy soha nem leszek szigorú a hallgatókkal, képtelen vagyok a fegyelmezést összekeverni az oktatással. Azon az órán Katie Piperről és Nicolas Cocaign-ről beszélgettünk. Képeket is vetítettem. Hiába. Pedig nem tudom elképzelni, hogy a két említett esetnél érdekesebb (vagy inkább CSI-osabb, Criminal Minds-osabb) lenne bármi a szexuális bűnelkövetők börtönbeli helyzetével kapcsolatban. Magyar esetet is meséltem, ami ugye nem publikus, és az újságírók fizetnének a sztoriért, de még az se nagyon érdekelte őket a közelgő dolgozat miatt. Nem értem. Lehet, hogy az öcsémnek van igaza, hogy gyöngyöket szórok a disznók elé. (Ez hasonlat. Senki sem tekinti a hallgatókat disznóknak, a fejemet vennék érte, de nem is azok, hanem tévelygő emberek, akiknek éppen a tanároknak kellene utat mutatnia.) Túl magasra helyezem a mércét. Máshogy azonban nem tudom. (És ha valódi disznóim lennének, bizonyára nem szórnék eléjük gyöngyöket, de moslékot sem.)

Azért írom ezt itt, mert elegem van a hallgatásból. Anno nem bírtam megállni, hogy nem írjak a börtönökről, a rabokról, és most már itt az ideje, hogy a hallgatókról is írjak. Hátha ezt elolvassák.