Aztán nem is tudom, hogy hogyan, előítéletessé váltam. Valószínűleg a szüleim vélekedései miatt.
De nem tudtam, hogy előítéletes vagyok, sőt ezt tartottam a kötelező szabálynak, tizenéves koromban.
A középiskola után pár beszélgetés és valódi tapasztalat miatt harcolni kezdtem az előítéletességem ellen, de gyakran visszaestem.
Az egyetemi évek alatt egy nagy tudóstól tanultam az előítéletről, és szégyelltem magam, hogy előítéletes vagyok, de valami megtört bennem. Valami nem hagyott nyugodni. 26 éves voltam.
Aztán azt kezdtem hinni, hogy nem vagyok előítéletes, és harcoltam az előítéletesnek kikiáltott politikai nézetek ellen. Elmélyültem a szociálpszichológiában és a szociológiában, valamint a kábítószer-tudományban (ha ez utóbbi létezik egyáltalán).
Lassan kezdett világossá válni, vagy inkább csak sejtem, hogy ez az egész cirkusz csak kiabálás a folyó másik oldalára, ahol szintén tömeg van, nagyobb tömeg van, mint itt, ezen az oldalon. Mindenki, itt is, ott is csak kiabál.
Az előítélet egyszerűen létszükségünk (esszenciális és axiomatikus). Minden emberben benne van, és csak az önismeret vethet neki valamelyest gátat. Kiírtani nem lehet.
Az egyik legdurvább sértés, ha valakit előítéletesnek nevezünk, és az adott illető nincs tisztában azzal, hogy valójában mit jelent az előítélet. Ezért kell törekedni a tapintatos felvilágosításra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése