2011. szeptember 24., szombat

Nincs eredet

Szeretném neked röviden elmondani, de nem tudom, á lá Kosztolányi,

hogy jöttem haza a kerékpáromon, és a nap csak sunnyogott lefelé, és tekernem kellett, mert a lányom és a feleségem vártak, és közben néztem, hogy merre is megyek, min tapodok, illetve hogy min surrannak a kerekek rovátkái. Láttam az ember kezének a műveit. Láttam, hogy képesek vagyunk arra, hogy meghatározzuk, hogy mi  teremjen, és mi nem. Láttam, hogy nemzeteket vagyunk képesek lértehozni, hogy tovább örökítsük mindazt, amit  értékesnek véltek a tűz körül ülő őseink; de láttam azt is, hogy nemzeteket vagyunk képesek megsemmisíteni, mert hiszünk a felsőbbrendűségben. Hiszünk abban is, hogy mindent ki lehet aknázni. Hiszünk a végtelenben, hiszünk az örökkévalóságban, eme kettő egymáshoz való viszonyában, ki így, ki úgy, de senki sem ugyanúgy. Ilyen alapon olyanok vagyunk, mint a kövek, amelyek egyformának tűnnek, de másra csiszolta őket a tenger rengeteg. A mi tenger rengetegünk az irigységünk, az osztozni nem akarásunk, a felolvadni nem akarásunk. Minden akaratunkat önmagunk törünk meg, minden eskünket magunk fogalmazunk át, és mindent, ami szent és szelíd, magunk gyalázunk meg. (Gyarlók vagyunk, és ezt kimondjuk magunkról, miközben csak hajtjuk magunk alatt a kerékpárt, suhannak a távolról idehozott növények mellettünk: az ecetfák, a gouranga bokrok, avagy a tűztövisek. Látjuk a termésüket, mintha izzó aranygolyók lennének. Pedig látjuk, pedig halljuk, pedig érezzük, hogy minden igéret hamis, még akkor is, ha lehunyjuk a szemünket, és nyugodtan szándékszunk lélegezni.) És azért van ez, azért lehet ez, mert nincs eredet és nincs teremtés, csak ez a gyönyörűséges bolygó a talpunk alatt. A talpunk alatt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése